Amikor elveszik a kontroll

Ez a 21. századi, fejlettnek mondott társadalmak tipikus története, mondhatnánk, kórlapja. Vajon elgondolkodunk-e néha azon, hogy vajon miért van napjainkban annyi rákbeteg, miért nő különösen meredeken az agydaganatok aránya, vagy miért szenvednek egyre többen olyan, ma még gyógyíthatatlan idegrendszeri betegségekben, mint a Parkinson-, vagy az Alzheimer-kór? Légrádi Gergely regénye, a Nélkülem, éppen ez utóbbit állította a középpontba: egy negyvenes, sikeres marketing-menedzsert támad meg ez az alattomos betegség. A döbbenetes hatású, hőseit hol belülről, hol kívülről szemlélő, többszörös időfelbontású, filmszerűen pergő könyv, ahogyan az író a Magvető Caféban tartott bemutatón hangsúlyozta, mégis több, mint egy betegség krónikája.

„Ez a szöveg úgy is értelmezhető, mint egy hagyma, amelyről héjanként lehet lebontani a rétegeket. Az már az olvasón múlik, hogy miként ízesül vele, milyen kirakós kockákat tesz bele ő maga” - mondta Légrádi Gergely, akivel Teszári Nóra beszélgetett. Az író elárulta, hogy a témában maga is érintett, mivel nagyapja Alzheimerben ment el, de emellett alaposan tanulmányozta az orvosi szakirodalmat is, hogy pontosan tisztában legyen a betegség fokozataival és azok tüneteivel. A kéziratot pedig véglegesítése előtt még egy szakorvossal is elolvastatta.

 „Szükségem volt valamire, ami ezt a rohanó Miklóst megállítja. Ilyen lehet egy trauma, ami egész életének újragondolására kényszeríti az embert. Azért választottam az Alzheimert, mert ez olyan betegség, amelyre a mai orvoslásban nincsen válasz. Tehát nem egy probléma, amit meg lehet oldani, ahogy általában ő teszi az élet dolgaival. Ráadásul itt van egy időhorizont: amikor az ember megtudja, hogy Alzheimeres, még teljes tudatában van azzal, hogy mi történt, és mi fog történni vele, és aztán bekerül egy olyan őszinte, szinte gyermeki lelkiállapotba, amelyben nehéz hazudni. Miklós éppen azon a területen kapott egy óriási pofont az élettől, amelyben a legerősebb volt: a dolgok feletti kontrolljában.

Nem is annyira hivatását veszítette el, hanem azt, amivel önmagát azonosította. Az ő nyelvi beszűkülése pedig nekem, a gondolkodó, író embernek adott különleges kihívást.” Légrádi hőse rádöbben arra, hogy elszáguldott mellette az élet, és emlékei nem őbenne születtek meg, hanem a mobiltelefonjában. „Az, amit az érzékszerveinkkel fogunk fel, amihez érzést, illatot, pillanatot, teljesen másképpen rögzül bennünk, mint amit a telefonban őrzünk. Nem vagyok biztos abban, hogy ha visszanézzük az így tárolt emlékeket, elindítanak bennünk annyi emóciót, amelyből lelkünk táplálkozni tud.”

Az író nem tagadja, hogy a saját elfoglalt élete (civilben ügyvédként dolgozik), mindennapi küzdelme a munka és a családi élet egyensúlyban tartásáért hívta elő a témát, de azután igyekezett tudatosan eltávolítani Miklóst és környezetét az ő valóságától. Úgy gondolja: nemcsak a nőknél, hanem a férfiaknál is legalább olyan probléma, hogy mitől vegye el az időt, a karrierjétől, a családjától, önmagától, mégha erről kevesebbet is lehet hallani. Az író önvallomásait a könyvbemutatón kellő időben és hangsúllyal szakította félbe a fiatal zongoraművész, az első Virtuózokban feltűnt Szilasi Dávid játéka, előbb egy Brahms, majd egy Schumann-művel, végül pedig egy szívbe markoló Chopin-mazurkával. Ez utóbbiról, amely számára Miklósról szólt, így beszélt:

„Van a darabnak egy sebesebb középrésze, amikor Miklós gondolatai megelevenednek, és képes leírni emlékeket a naplójába. Ezek számomra szinte követhetetlen dolgok. Ugyanakkor benne van az is, hogy Miklós nagyon érzékeny ember, de ezt ő nagyon mélyre rejti el.”

A regényben Miklós betegsége kapcsán olyan kérdések is felmerülnek, amelyekkel bármelyikünk találkozhat a saját életében is: felesége, Eszter, már férje kórházi kezelése idején egy otthoni váratlan helyzet nyomán jön rá arra, hogy Miklós teljesen elvette tőle még a hétköznapi gondok megoldásának a képességét is. Csakhogy ő ezt hagyta, tehát saját szerencsétlenségének tettestársává vált. De az is elgondolkodtató, hogy napjaink technologizált kommunikációja elegendő-e ahhoz, hogy egymást megértsük és kérdéseinkre megfelelő válaszokat adjuk és kapjunk.

A Nélkülem borítója – Ordódy Tamás munkája - is többféle asszociációt rejt. Kívül egy arc nélküli embert látunk, vagy egy olyan figurát, amely mögé bárki beállhat, mint a játszótereken vagy a vidámparkokban. A papír borító alatti kemény fedélen viszont nemcsak a csigák bukkannak fel, hanem látunk egy fehér téglalapot is, amelyre az ember legszívesebben ráírná a nevét, mint az iskolai füzetekre. Mintha azt mondaná a szerző: kezdjük el írni naplókat, amíg még megtehetjük...