Mit tegyünk és mit ne a különbző stádiumokban?

Korai, enyhe stádium: Ne nézzük gyereknek a beteget!

Jó esetben ebben a stádiumban születik meg a diagnózis. Ez általában negatív hatással van a betegre, a gondozóra és a hozzátartozóra egyaránt. A szomorú és lesújtó jövőkép mindenkire deprimáló hatással van, ami indulatokat, a betegség tagadását, és reménytelenséget okozhat. Fontos, hogy ebben a szakaszban fogadjuk el a betegség létét, ehhez pedig szemléletváltásra van szükség.

Az eddigi szülőkép (ha a beteget a leszármazottja gondozza) megváltozik. Tudatosítanunk kell magunkban, hogy a szülőnket egy idő után gyermekként kell majd gondoznunk, de ezt soha nem szabad éreztetnünk a beteggel. Adjuk meg neki a tiszteletet a betegség minden stádiumában.

A korai stádiumban a beteg képes az önreflexióra, emiatt szégyenérzete, feleslegesség-érzése lehet, és nem szeretne gondot okozni a családjának. A hozzátartozóknak megértéssel és türelemmel kell fogadniuk ezeket az érzelmi megnyilvánulásokat. Amikor a szellemi teljesítményben romlás következik be – például a beteg nem tud kimondani valamit, nem ismer fel jól ismert helyeket, nem emlékszik arra, amit megbeszéltünk vele, elpakol valamit, és aztán napokig keresi – erősítsük benne azokat a képességeket, amit jól tud végezni, és amit élvez (pl. hobbik, kertészkedés, fotózás). Ne szidjuk meg a tévedéseiért, mint egy gyereket, ne csináljunk meg helyette dolgokat, inkább várjuk ki – igaz ehhez sok türelem és idő kell – amíg nehezebben is, de megcsinálja egyedül.

Adjunk a betegnek gyakorlati segítséget, hogy minél önállóbb maradhasson, írjunk napi feladat-listát, használjunk gyógyszeradagolót, készítsünk kulcsmásolatokat, amiket magunknál tarthatunk. Ebben a stádiumban a beteg még képes jogi és pénzügyi helyzetéről dönteni, így az ezekkel kapcsolatos teendőket még ilyenkor tegyük meg (például végrendelet).

Középsúlyos stádium: Adjunk sok szeretetet, az érzelmeire hassunk!

Tartsuk mindig szem előtt, hogy a beteg nem tehet a betegségéről és annak előrehaladásáról.

Ebben a stádiumban a beteg tevékenységei és gondolkodása jelentősen lelassul. A beteg a mindennapi feladatokat is nehézségek árán tudja elvégezni (öltözködés, mosakodás) emiatt pedig folyamatosan a segítségünkre szorul. Csak annyit segítsünk neki, amennyit szükséges, és ezt türelemmel tegyük. Az Alzheimer-kórban szenvedő betegek állapota időnként romlik, ilyenkor magatartás-problémák is előfordulhatnak (elkóborlás, éjszakai zavart pakolászás, hallucinálás). Ez kimerítő lehet a gondozóknak, éppen ezért ilyenkor a gondozónak is segítséget kell kérnie, hogy ő maga is kipihenhesse magát, és feltöltődjön, érzelmileg örömteli eseményekkel foglalkozzon.

Az Alzheimer-kórban szenvedő beteg ebben a stádiumban már néha nem érti a szavak jelentését, és ész-érvekkel nem meggyőzhető. Éppen ezért a gondozóknak uralkodniuk kell az indulataikon, és érzelmileg pozitívan, enyhe testi támogatással (például kivezetés, odavezetés valamihez) kell iránytani a beteget.

A beteg gyakran indulatos ebben a stádiumban, olyan dolgokat mondhat a gondozónak, amivel megsérti őt, pedig valójában nem is őrá, hanem a betegségre haragszik. Fontos, hogy ilyenkor ne hassanak a gondozóra az indulatok, maradjon higgadt és tárgyilagos.

A beteggel a szóbeli kommunikáció már gyenge, de ne javítgassuk a hibáit, és lassan, egyszerű mondatokkal beszéljünk vele. A mimikánkat a beteg jobban érti, mint a beszédet, ezért legyünk mosolygósak és pozitívak. Keressünk a beteggel közös tevékenységet, mely nem a beszéden alapul, például zenehallgatás vagy régi fotók nézegetése.

Súlyos stádium: Az érintés a kommunikáció alapja

Ebben a valóban szomorú stádiumban is adjuk meg a betegnek a maximális szeretetet és tiszteletet. Legfontosabb kommunikációs eszközünk a testbeszéd lesz, mivel a beteg már nem ért és nem beszél elég jól. Érzelmeinket – amiket a hangszínünkkel és a testtartásunkkal fejezünk ki – viszont nagyon sokáig jól érti. A beteg a külvilág ingereit már nem tudja feldolgozni, értelmezni, emiatt gyakran dühössé válhat, erőszakos lehet. Úgy kell őt ellátni, mint egy kisgyermeket, mivel sem a saját, sem a mások épségére már nem tud ügyelni.

A stádium végén a beteg már ágyhoz kötött. Fontos mindig szem előtt tartani, hogy a gondozásról, és annak emberi méltóságáról a gondozó köteles gondoskodni, a betegnek viszont joga van a gondoskodást és az ételt akár vissza is utasítani – éppen ezért ne erőszakoskodjunk vele.

A súlyos stádiumban a beteg nagyon szoronghat, ám a gondozó közelsége megnyugtató lehet számára. Ne sajnáljuk az időt arra, hogy a közelében legyünk, még akkor is, ha nincs aktív dolgunk vele vagy körülötte – számára ez sokat jelenthet. Gyakran érintsük meg a beteget, halk, nyugodt hangon beszéljünk hozzá, még akkor is, ha esetlegesen nem érti, amit hall.

Az ágyába tegyünk puha takarókat, kényelmes és biztonságot nyújtó legyen a fekhely. Az is fontos azonban, hogy a gondozó is kipihenje magát, és kielégítse a saját szükségleteit. Fontos, hogy lelkileg felkészüljünk a beteg hozzátartozó elvesztésére, ebben segíthetnek a szakkönyvek, illetve a megfelelő pszichoterápia.

Dr. Kalóczkai Andrea